A hipnózis szó görög eredetű, a hypnos (alvás) szóból származik, mert először úgy vélték, hogy egy alvásszerű állapotról van szó. A hipnotizáló személyt hipnotizőrnek nevezik. Ha egy személy saját magát hipnotizálja, akkor önhipnózisról, vagy autohipnózisról beszélnek, egyébként heterohipnózisról van szó. Így indukálja a hipnotizőr a hipnotikus állapotot. A végén a hipnózis alanya felébred. A hipnózis folyamán az alany szóbeli utasításokat, szuggesztiókat kap, amik a hipnózis után is működhetnek. Ez a poszthipnotikus szuggesztió.

A hipnózis fogalmára nem adható egyértelmű definíció, ugyanis a hipnózist kutató – vagy éppenséggel praxisukban alkalmazó – szakemberek körében (legalább) két ellentétes nézőpont uralkodik a jelenség lényegét illetően.

Az egyik értelmezés szerint a hipnózis egy sajátos állapot, nevezetesen egy a módosult tudatállapotok közül. A másik megközelítés ezzel szemben a két résztvevő – a hipnotizőr és a hipnotizált – kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, és nem fogadja el azt a hipotézist, hogy a hipnózis önálló állapot volna. A szabatos szóhasználatot tovább nehezíti az a tény, hogy – az „állapot versus kapcsolat” elméleti dilemmán túlmenően – gyakran alkalmazzák a „hipnózis” szót a hipnózis gyakorlati felhasználásra, a hipnoterápiára is.

Az elméletek szerint az emberek feltehetően már az őskorban alkalmaztak hipnózist. A kultikus cselekmények és a sámánizmus szertartásai részben önszuggesztióval magyarázhatók. Gyanítható, hogy véletlenül fedezték fel, és vallási háttere volt (meditáció, kultikus cselekmények).

Az első adatok, melyekben nagy valószínűséggel hipnózisól van szó, az ókori Egyiptomból maradtak fenn. Elsősorban állatmutatványaikban használták. A berlini Neues Museumban őrzött Westcar-papirusz arról számol be, hogy Dzsadzsa-manekh egy igen vad oroszlánt bírt rá arra, hogy engedelmesen kövesse. Ez a forrás kétségtelenül utal arra, hogy Egyiptomban már ismerték és alkalmazták az állathipnózist. Az emberre alkalmazott hipnózisról is lehettek már ismereteik. Dzsadzsa-manekh mellett Deda is élt az állathipnózissal, bár ő csak kacsákkal, libákkal és egy ökörrel mutatta be tudományát.

Annak a jelenségnek a gyökereit, amit manapság hipnózisnak nevezünk, a középkor végén, illetve az újkorban kell keresnünk.

A XVI. században Paracelsus az égitestek és a szervezet „delejes” kapcsolatáról beszélt. A gyógyításban fontosnak tartotta, hogy a megfelelő varázsigék mellett különböző ásványi gyógyszereket is alkalmazzon. Ezzel megvetette a „mineral magnetizmus” elméletének az alapját.

A magnetikus hatás elvét vette át és folytatta más irányban Franz Anton Mesmer (1720–1815). Látványos szeánszkon végzett csoportos gyógyításai (amely külsőségeiben emlékeztetett az exorcizmus szertartására) révén nagy ismertségre tett szert: ő tekinthető az első hipnózisiskola megalapítójának. Ennek ellenére gyakorlatából a verbális szuggesztió hiányzott: a terápiás hatékonyságot a titokzatos „mágneses fluidumnak” tulajdonította, amely a beteg teste fölötti kézmozgással („mágneses passzé”) átvihető a betegre. Ezt az animális mágnesességgel ('magnetismus animalis'; azaz a lélegző, lélekkel bíró lények mágnesessége) magyarázta, és mágneseket fektetett a páciensekre. Népszerűsége miatt a hipnózist sokáig mesmerizálásnak nevezték. Mesmert később többen is kritizálták, így Alfred Russel Wallace a frenológiai térképpel magyarázta a hipnózist, és Friedrich Engels mágnes nélkül hipnotizált egy 12 éves fiút.

Mesmer tanítványa volt Armand-Marc-Jacques de Chastenet Puységur márki (1721–1825). Ő kezdetben elfogadta mestere elméletét, de praxisából – szemben Mesmerével – hiányoztak a látványos elemek. Pácienseinél – akiknél verbális szuggesztiókat alkalmazott – az alvajárókéhoz hasonló magatartást tapasztalt, ezért állapotukat provokált szomnambulizmusnak nevezte el.

A XIX. században Franciaország vezető szerepre tett szert a hipnózis kutatásában olyan központokkal, mint Nancy (Ambroise-Auguste Liébeault, Hippolyte Bernheim) és Párizs (Jean-Martin Charcot). Sigmund Freud 1885-ben meglátogatta Jean-Martin Charcot-t Párizsban, ekkor felfigyelt Mesmer módszerére, és gyógyítás céljából maga is kipróbálta. Ez vált a hisztériáról készült tanulmányainak kiindulópontjává. Később felhagyott ezzel a módszerrel, és áttért a szabad asszociációra. Írásaiból kiderül, hogy továbbra is foglalkozott hipnózissal.

A hipnózist német nyelvterületen főként Oskar Vogt (1870-1959), és tanítványa, Johannes Heinrich Schultz (1884-1970) kutatta, és fejlesztette ki belőle az autogén tréninget. Később Klaus Thomas is végzett kutatásokat.

A főbb kutatók Amerikában Milton H. Erickson (indirekt hipnózis), Kroger és Dave Elman (autoriter hipnózis) voltak.

Nagy-Britanniában John Hartland a legismertebb hipnotizőr. Könyve, a Dictionary of Medical and Dental Hypnosis még ma is a brit hipnotizőrök hivatalos tankönyve.

Milton H. Erickson kifejlesztette a hipnoterápia módszerét, amiből több pszichológiai módszert is kidolgoztak.

A hipnózist története során sokszor szemfényvesztések kellékeként is használták. Erre talán legismertebb példa Thomas Mann Mario és a varázsló című kisregénye, melyben Cipolla, a mágus arra veszi rá Mariót, hogy csókot adjon neki, Mario a hipnózis alatt ugyanis szerelmét látja. A hipnózisra hivatkozva sok mai bűvész is él a szemfényvesztés különböző módszereivel.